S
|
zia, Natália!- köszönt Dávid.
-
Szia!- nyúltam a táskámba a kulcsokért. - Minek
köszönhetem a látogatást? - kérdeztem ridegen, gondoltam, hogy valami rózsáért
jött, mert hát Valentin nap van és gondolom, valakit ezzel akar szédíteni.
-
Hát nemtom'. Gondoltam beugrok egy kicsit, ha
nem zavarok. - rántotta meg a vállát és lazán arrébb lépett, mert épp nyitottam
volna az ajtót.
-
De. Hogy őszinte legyek, nagyon zavarsz Valentin
nap alkalmából, csúcsforgalomra számítok. - mondtam kicsit sem kedvesen.
-
Hát jó. Akkor majd úgy leszek, hogy nem zavarok.
- és koslatott is be utánam akár egy kutya. Ledobtam a cuccom a pult mögötti
székre, ő pedig ösztönösen letelepedett a fotelbe. Az én fotelembe! Kiosztottam
volna, de a tervem, egy vendég szakította meg.
-
Szép jó napot! - köszöntem szokásosan lelkesen,
az ismerős vásárlónak.
-
Szia! - mosolygott rám.
-
Miben segíthetek? - kérdeztem magamra kötve a
virágmintás kötényem.
-
Hát, nem meglepően szeretnék egy csokor vörös
rózsát. - mondta.
-
Én ma csak délutános, vagyok, szóval nem volt
még ilyen kérés, de valóban nem meglepő. - cifráztam túl a dolgot szokás
szerint, aztán lopva Dávidra pillantottam, aki a telefon fölött szélesen
mosolygott. - Van pár szál fekete rózsánk, úgy gondolom, ha párat a közepére
tűznénk egy vörös-rózsa csokornak, attól mégis szebb lenne. - váltottam át a
témát.
-
Rendben az jó lesz. - mosolygott az úr, én pedig
ugráltam is elkészíteni a csokrot. Pár perc alatt kész is lettem, mert volt
vágva drót, és a virágok is méretre voltak már vágva, meg persze a rutin.
-
Kész is! - szökdécseltem oda. - Megfelel?-
kérdeztem.
-
Hát persze, nagyon szép. - bólogatott.
-
Kereppapírt, kis cetlit tegyek rá esetleg?
-
Papír nem kell, mert valószínűleg vázába rakja.
Egy cetlit viszont tehetnél rá.
-
Ilyenem van-mutattam fel egy szivecskéset.
-
Ez jó lesz. - mosolygott.
--
Én írjam, meg vagy ön?- kérdeztem, mert
kérdésből sosem elég.
-
Írd meg légy szíves, mert az én írásomat
megismeri. Azt írd rá, hogy Boldog Valentin napot! By. Anonymus.
-
Jó - kezdtem el írni. - Kész is!- mosolyogtam,
és átadtam.
-
Köszönöm. Mennyi lesz?
-
2080 Ft, mert a fekete rózsa ára elég húzós. - mondtam
-
Tessék - adta a pénzt. - Az a gyerek ki ott a
fotelben? - kérdezte az úr kíváncsian.
-
Ő? - mutattam rá, a férfi pedig bólintott. -Ő. ő
csak egy… ingyenélő. - szaladt ki a számon, mire elnevettük magunkat.
-
Vagy úgy. - mosolygott az ember. - További szép
napot!- köszönt el, és kiment.
-
Csókolom! - integettem. Ránéztem Dávidra.
Bizonyára hallotta az előbbit, de úgy csinált, mint aki nem tud róla. Nem
foglalkoztam, tettem a dolgom. A raktárból, kihoztam még egy tucat rózsát, mert
a mai napra, Magdi néni dupla adagot rendelt. A kirakatba ragasztottam még
szívecskéket. Kiszolgáltam még két vendéget, aztán leültem a hátsó székbe
történelmet tanulni. Egyszer csak az vettem észre, hogy valaki a karfára
telepedett. Dávid volt, és még mindig a telefonját nyomkodta. Ránéztem a
kijelzőre, és láttam, hogy játszott valamivel. Nem foglalkoztam vele. Úgy
csináltam, mintha ott se lenne. Kiszolgáltam „pár” vendéget, úgy kb.10-et mire
visszaülhettem tanulni. Ahogy lapoztam a könyvben, véletlen meglöktem… Tényleg
véletlen volt! Ő pedig felugrott megölelt, és ugrándozott, mint egy bolond.
Elmondása szerint, azáltal, hogy én meglöktem sikerült teljesítenie valami
szintet a játékban.
-
Na, jó, - álltam fel- nem tudom mi bajod.
Te egy teljesen ismeretlen fiú vagy számomra, és egyáltalán nem tudom, mit
keresel itt. Eddig nem szóltam a kis "ingyenélőnek", de most már
komolyan elegem lett belőled! Kicsit sem érdekel a rohadt játékod. Csak egy
valami érdekel, hogy elmenj innen végre. Nem tudom, mért játszod ezt az idegesítő
kis dolgot, vagy minek is nevezzem, de arra kérlek, hogy fejezd be. Elég volt!
Ha nem tűnt volna fel, ez nem egy könyvtár ahova, ha kedved szottyan, beülsz
melegedni. Menj ki az ajtó elé, és nézd, meg mi van kiírva fölé. Ha megnézted
egyáltalán nem kell visszajönni elég, ha utoljára szólal meg miattad a csengő.
Ha nem vagy vásárló, akkor ellehet húzni pá! - fejeztem be. Látva reakcióját
azonban még jobban feldühödtem, ha ezt lehet fokozni. ugyanis csak nevetett.
-
Oké akkor vásárló leszek. - mondta mintha ez
természetes lenne.
-
Így már más, - bólintottam – mit adhatok?
-
Egy csókot! - hunyta le a szemét és közelebb
hajolt.
-
Takarodj a francba! – vágtam pofon, sajnos nem
elég erősen…
-
Szóval te ilyen is tudsz lenni. - mondta
szórakozottan. Azt inkább nem írom le mit reagáltam rá magamban.
-
Képzeld, mindenki tud ilyen lenni, csak kell egy
"fás szárú növény alja" aki ezt kihozza belőle. - és ezek után úgy
intéztem, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Fogtam magam és kimentem a raktár
mellett lévő mosdóba. Ez is azt bizonyította, hogy igazán nincs jó kedvem, mert
máskor a raktár szó gondolatán széles mosoly ül ki az arcomra, és eszembe jut
Eszter, aki raktáros akart lenni, ruhatáros helyett, és hát inkább ne menjünk
bele. :) Most azonban nemcsak hogy nem nevettem el magam, még csak nem is
mosolyogtam. Párszor jól lemostam az arcom (nagyjából úgy hétszer). Aztán
kinyitottam az ablakot, és ittam egy pohár vizet. A hajamat felfogtam egy laza
kontyba és a tükör elé léptem. Nagyon ritka az az alkalom, hogy meg vagyok
elégedve a külsőmmel, de a tükörképem most az átlagosnál is messzebb állt.
Negatív irányban messze. Megigazítottam a kötényem, és a maximalista énemet
leküzdve csak megrántottam a vállam. Nem akartam, hogy érdekeljen. Visszamentem
az üzletbe, ahol meglepetés tárult elém. Dávid épp egy nőt próbált kiszolgálni.
-
Jó napot! - köszöntem a hölgynek, aki bizonyára
már járt a boltban, mert elég ismerős volt az arca.
-
Á, szerbusz Nati! – köszöntött a nő
megkönnyebbült arccal, amit nem csodálok. Azonban már tényleg, kezd egy kicsit
idegesíteni, hogy nem tudom a vásárlóimat a nevén szólítani, ellenben ők,
mindig a nevemen szólítanak. - Ő új fiú? – kérdezte.
-
Mondhatjuk így is… Ma ő fogja kiszolgálni
önöket. – mondtam és levágtam magam a fotelbe, amíg bénázott. Néha-néha
segítettem mer nem bírtam már a szerencsétlenkedését, és megsajnáltam szegény
vendéget. Nagy nehezen kiszolgálta a hölgyet, és leült.
-
Elmondanád mért vagy velem ilyen? – nézett rám,
de kerültem a pillantását.
-
Milyen?
-
Mért van az, hogy megláttál és eldöntötted
magadban, hogy velem bunkó leszel? Mért nem tudsz adni egy esélyt, hogy valóban
megismerj?
-
Mért adnék esélyt, ha nem akarlak megismerni?
Esélyt azok adnak, akik várnak, remélnek valamit. Én viszont nem akarok tőled
semmit! – mondtam egy „kicsit” hangosan a végén. J Közben pedig
megigazítottam a táblát, úgy hogy a nyitva felirat legyen belül.
-
De mért, mondd meg, hogy miért! Nem kértem tőled
semmi többet, csak hogy ismerj meg. – koslatott utánam miközben kiürítettem a
kasszát.
-
Látom, te még mindig nem értesz. – fordultam
felé, hogy a szemébe nézhessek. – Te görcsösen meg akarsz ismerni, és viszont
ugyanennyire akarom, hogy te ne ismerj meg engem, valamelyik fél egy idő után
enged és én már most kijelentem neked, hogy az nem én leszek!
-
Mért fáj az neked, ha megismerlek? – kérdezte.
-
Az ismerkedésért nem szoktak könyörögni. Van,
aki egy pillanat alatt szinte teljesen kiismeri a másikat, van, akinek hosszú
évekbe telik, hogy igazán megismerjen egy embert, és valaki sosem ismeri meg
teljesen a másikat. Ezt a dolgot nem lehet kérni, mint egy szál tulipánt a
szomszéd nénitől, ez csak jön. Ettől a dologtól vagy idegesítő, hogy ezt nem
bírod felfogni. Ahelyett, hogy elhívnál, valahova itt könyörögsz, hogy had
ismerhess meg, mikor a randi alkalmával lehet, hogy már meg is ismertél volna.
Egy kicsit legalábbis biztos.
-
Eljössz velem valahova? –kérdezte rögtön.
-
Nem, és most megkérlek, hogy légy férfi.
–mondtam miközben előkerestem a kulcsot.
-
Nem tudom, hogy érted.
-
Gondolkozz el. –mondtam nyugodtan (már). – Ezt
fogd meg légyszi. –nyomtam a kezébe a történelemkönyvem, és indultunk az ajtó
felé. Amíg bezártam, és kiértünk az utcára csönd volt, aztán újra megszólalt.
-
Hazakísérlek. –mondta mintha csak kértem, vagy
kérdeztem volna.
-
Nem kell, köszi.
-
De igen.
–vágta rá.
-
Ne erősködj Dávid, mondtam, hogy nem kell! –
kezdett ismét kiborulni a bili. J
-
Jó most itt álljunk meg. –fogott le az utca
közepén, ahogy anya szokott régebben, amikor valamiért hisztiztem a boltban. –
Mondd el kerek perec, hogy mi bajod velem.
-
Nem tehetek róla, hogy olyan személy vagy, akit
legszívesebben fejbe vágnék egy (két) Nyomorultak kötettel. Tudod, ez a „kerek
perec”.
-
Nemtom mi az a Nyomorultak. –mondta üres
tekintettel, egyébként eddigre elengedte a vállam (egy kis segítséggel persze J
).
-
Kicsit vágtad el ezzel magad. –mondtam
cinizmussal. –Itt balra!
-
Azér mer, nem olvasok? –kérdezte flegmán.
-
Azér. –mondtam ugyanígy hátha ettől veszi a
lapot. –Életedben nem olvastál egyetlen könyvet sem? –kérdeztem úgy, mintha a
világ legnagyobb lehetetlensége lenne. (Számomra az is)
-
Hát 3.-asan egy autós képregényt, ha az számít.
Mondjuk, csak azért mert elrágtatott minket a tanár a könyvtárba és 1 könyvet
legalább ki kellett venni. –mondta az egészet nagy töprengések közepette.
-
Szóval kétszer voltál könyvtárban, és egyszer
sem akadtál olvasnivaló könyvre? –lassítottam a lépteimen.
-
Kétszer?
-
Hát, amikor elvitted meg visszavitted.
–magyaráztam.
-
Azt vissza is kell vinni? Ezt nekem senki se
mondta.
-
Ezt még a hülye is tudja! –vágtam rá - Ja,
mégsem. És mi a helyzet a kötelezőkkel?
-
Hát van, amelyiket megnéztem félig filmen.
–mondta mintha ezzel most kihúzhatná magát.
-
Ugye most viccelsz? –kérdeztem kerek szemekkel.
-
Nem, de tudok egy csomó jó viccet.
-
Hát te valami elmebetegségben szenvedsz.
–nevettem el magam.
-
Orvosok az őseid, hogy így megállapítod?
–próbált jópofa lenni, öhömm… próbált.
-
Talált-süllyedt, amúgy ezt bárki megállapítja
szerintem. –néztem körül az úton –Ebben az utcában lakok.
-
Jól van. –bólintott.
-
És ebben a háztömbben. –Szegfű utca 5. olvastam
le szokásosan magamban a panelházon álló feliratot.
-
Felkísérlek.
-
Hiába ellenkezem? –kérdeztem.
-
Hiába. –bólintott. Remek… Úgy koslatott fel
utánam a harmadikra, mint a kóbor kutya, akinek egyszer enni ad az ember, csak
nem tudom mikor volt az az egyszer. Felértünk az ajtóm elé, amin a 13-as szám
díszített. Azt mondják balszerencsés szám. Valakinek biztos, de nekem nem.
-
Köszönöm, hogy elkísértél, szia, jó éjt.
–nyitottam az ajtót.
-
Nincs mit. Hát akkor, szia. –intett és ment
lefele a lépcsőn.
-
Szia, szia, szia, szia, és remélem még egy jó
darabig, szia, van, pontosabban, viszlát, vagy ég önnel vagy bármi, ami
elköszönés. –motyogtam magamban. Alig hogy beértem apró kopogásfélét halottam
az ablakomon, mintha valaki dobálná… Valaki!!! Gyűlöllek!
